A hétfalusiaknak, hogy a XV. sz. elején II. Ulászló a brassói szászok jobbágyaivá zálogosította őket, és csak 1848-ban nyerték vissza szabadságukat. A gyimesieknek, hogy az osztrák katonaság 1764. évi madéfalvi vérfürdőjéből a fagyba dermedt Kárpátokba kellett menekülniük, s a túlélőknek őserdőt irtva, nehéz körülmények között kellett megalapítaniuk a Kárpát-medence legmagasabban lakott településeit.

Ez a két csángó közösség, ha kínlódva is, de a történelmi Magyarország peremén élhetett, templomaik és iskoláik még Trianon után sem voltak komoly veszélyben. A Himnusz-beli balsors leginkább a legnagyobb létszámú moldvai csángómagyarokat sújtotta. Templomaikból kitiltották a magyar szót, csak otthonaikban mormolhatták szépséges nyelvezetű apokrif imáikat; ha az iskolákban nem hallhattak történelmükről, hát a szájhagyomány segítségével, dalaikban, meséikben, balladáikban, mondáikban őrizték történelmüket, szokásaikat, vallásukat.

Még a szőtteseiken, varrottasaikon megjelenő motívumokra is úgy tekintettek, mint sorsukról szóló üzenetekre. Pataki János könyve segít, hogy minél többen megérthessük ezeket az üzeneteket, s értőbb lélekkel gyönyörködhessünk a kötet lenyűgöző szépségű képanyagában, amelynek fotóin talán a legráncosabb vénasszony arca is megszépül.”

Halász Péter